A nemzeti szabadság követei

1956 októberének végén a melbourne-i olimpiára készülő magyar sportolók gondolatai már nem csupán a közelgő világverseny körül forogtak. Miközben Budapest utcáin fegyverek ropogtak, az olimpikonok a bizonytalanná váló indulás mellett egyre inkább otthoni szeretteikért és hazájuk sorsáért aggódtak. Mégis megszületett bennük az elhatározás, hogy a szabadságáért küzdő Magyarországot is képviselik majd a világ legnagyobb sporteseményén. A forradalom és szabadságharc hetvenéves évfordulóján kötelességünk felidézni rendkívüli helytállásukat, annál is inkább, mert történetük egyik fontos helyszíne éppen a Hegyvidéken volt.

Előző lapszámunkban már „jártunk” ott, ezúttal pedig visszatérünk az egykori Golf, akkori nevén Vörös Csillag Szállóhoz, amely az ’56-os forradalom és szabadságharc napjaiban a magyar olimpiai csapat egyik menedékévé vált.

Várakozás a hegyen

A sportolók számára nem volt ismeretlen a Széchenyi-hegyen álló Vörös Csillag Szálló, hiszen már az 1952-es helsinki olimpiára is itt hangoltak a versenyzők. Négy évvel később ugyancsak a hegyi szálloda adott otthont a küldöttség jelentős részének, ám az ’56-os felkészülést olyan események szakították félbe, amelyekre senki sem számíthatott. A forradalom kitörésével egyik napról a másikra bizonytalanná vált a kiutazás az ötkarikás játékokra, holott az előkészületek ekkorra már a végéhez közeledtek.

A küldöttség első, mintegy 90 fős csoportjának október 28-án kellett volna elindulnia egy francia repülőgéppel, a többiek pedig másnap követték volna őket. A felszerelések készen álltak, az utazás időpontja azonban egyre távolabbinak tűnt.

Miközben az olimpikonok egy része a tatai edzőtáborban tartózkodott, társaik a korabeli tudósításokban Szabadság-hegyként emlegetett vidéken, pontosabban a Vörös Csillag Szállóban várták a fejleményeket. Úszók, vízilabdázók, kajakozók, kenusok, evezősök, műugrók, ökölvívók, öttusázók és sportlövők gyűltek össze edzőikkel, ám figyelmüket ezekben a napokban már korántsem kizárólag az előttük álló versenyek kötötték le.

Több cikk is megjelent akkoriban a hegyre „szoruló” sportolókról. Az október 28-i beszámolóban Kutas István, a Magyar Olimpiai Bizottság titkára úgy fogalmazott, hogy a versenyzők „izgatottan, idegesen lesik a híreket, családjaik, barátaik, szeretett fővárosunk helyzetéről”. Kutas arról is tájékoztatást adott, hogy a francia légitársaság vállalta az utazás elhalasztását, az edzők pedig abban reménykedtek, hogy néhány napos késés még nem veszélyezteti komolyan az olimpiai szereplést.

A bizonytalanság közepette ugyanakkor némi megnyugvást jelentett, hogy a sportolók nem maradtak magukra. Miután a rádióból kiderült, hol tartózkodik a magyar csapat, egymást érték a telefonhívások. Az érdeklődők szerettek volna hírt kapni a versenyzőkről, jókívánságaikat küldték, és biztosították őket támogatásukról.

A szállodából adott egyik telefonriportban Saroveczky Gyula, a tábor helyettes vezetője igyekezett mindenkit megnyugtatni. Sárosi Imre úszóedző beszámolójából azonban az is kiderült, mennyire megváltoztak a felkészülés körülményei. „Szerdán és csütörtökön még lent voltunk az uszodában, de azután jobbnak láttuk fennmaradni a hegyen. Azóta csak futunk, arra kitűnően alkalmas ez a hely és az egyik szállodai termet átalakítottuk tornateremmé. Az erőnlétet igyekszünk tartani.”

Hasonló kettősség érződött Hatlaczky Ferenc világbajnok kajakozó szavaiból, aki a viszonylagos biztonság és a folyamatos aggodalom közt múló napokról beszélt: „Nagyon aggódunk az otthoniakért. Mi itt szerencsére védett helyen vagyunk, és edzéseinket a lehetőségeknek megfelelően folytatjuk. Az erőnlétünk kifogástalan és az eddigi pihenés sem ártott.”

Benedek Gábor olimpiai és világbajnok öttusázó szintén elismerően nyilatkozott a hegy kiváló futóterepéről, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy természetesen nem nyílt lehetőségük az öttusa összes számának gyakorlására. Végül azonban nem a felkészülés nehézségeiről, hanem arról a kívánságáról szólt, amely bizonyára valamennyi társában megfogalmazódott: „Ellátásunk van, de azért valamennyien szívesebben lennénk otthon, szeretteink körében.”

Rémhírek és az ígéret

A bizonytalanságban rémhírek is szárnyra kaptak. Egy korabeli cikk külön cáfolta, hogy Benedek Gábor meghalt volna, és megnyugtatta az olvasókat, hogy az öttusázó a szállóban tartózkodik. A híradás az olimpiai csapat egészségi állapotáról is beszámolt, egyetlen – sokatmondó – kivételt, Temes Judit úszónőt említve: „Az olimpiára készülők közül egyedül dr. Temes Judit nincs egyelőre a csapat tagjai között, mert mint orvos, kedd óta éjjel-nappal a Baross utcai sebészeten tartózkodik.”

A későbbi háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Kárpáti György a Medencék, gólok, pofonok című önéletrajzi könyvében ugyancsak a megváltozott hangulatot idézte fel. Az egyébként vidám történetek között a hegyi szállóra emlékezésnél elkomorult: „Az utolsó heteket megint fent töltöttük a Vörös Csillagban, de számháborúsdiról, szilaj mókákról most szó sem lehetett. (Kárpáti az 1952-es felkészülésnél mesélt arról, hogy a vízilabdázók számháborút vívtak a focistákkal – a szerk.) Nem is akadt annak a néhány hétnek olyan sztorija, amely ide kívánkoznék. A rajt pillanatában szilárdan eltökéltem, hogy csak kedves, vidám történeteket elevenítek fel. Ilyesmiről pedig azokban a napokban… 1956 volt. Október vége.”

A sportolók között komoly vita dúlt az indulásról. A korabeli tudósítás szerint Iharos Sándor futó – akit abszolút favoritnak tartottak több számban is – úgy érezte, nem sportversenyzésre való időket élnek, és nem szabadna menni. Ő végül itthon is maradt. Mások abban látták a szolgálat lehetőségét, ha jelen lesznek a nemzetek nagy találkozóján.

A szálló halljában Benedek Gábor körül gyülekező sportolók nyilatkozatot készítettek, amelyben a forradalom melletti kiállásukat fogalmazták meg: „Ezúton jelentjük ki, néhány órával az olimpiászra való indulás előtt, hogy teljes mértékben azonosítjuk magunkat a magyar nemzet forradalmi megmozdulásával, hiszen közülünk is többen voltak, akik aktívan részt vettek a szabadság kivívásában. Ígérjük, hogy az olimpiai játékokon a nemzeti forradalom vértanúi által megszentelt szellemben fogunk küzdeni a magyar nemzet dicsőségéért. A magyar csapat Kossuth-címerrel és gyászszalaggal vonul fel az olimpiászon.”

Az öttusázók után úszók, vízilabdázók, kajakozók, kenusok és atléták is aláírták a nyilatkozatot. A búcsúzó sportolók óvatosan fogalmaztak: „Ne várjanak tőlünk sok olimpiai bajnokságot” – mondták, de azt is megígérték, hogy mindent megtesznek a becsületes helytállásért. Elhatározásukat a tudósítás utolsó mondata foglalta össze: „A nemzeti szabadság követei is leszünk.” Ígéretüket betartották: a fotók tanúsága szerint valóban a Kossuth-címeres zászlót magasba emelve vonult fel a magyar csapat Ausztráliában.

Diadal a távolban

A magyar küldöttség végül eljutott Melbourne-be, ám a több ezer kilométeres távolság sem jelentett menekülést az otthoni események súlya elől. Mire november 22-én megkezdődtek az olimpiai játékok, sportolóinknak abban a tudatban kellett versenyezniük, hogy hazájukban már vérbe fojtották a szabadságharcot. A bizonytalan hírek, a szeretteikért érzett aggodalom és a személyes félelmek meghatározták a mindennapjaikat.

Kárpáti György visszaemlékezésében különösen érzékletesen elevenedik meg az ausztrál tavasz ragyogó világa és a magyar olimpikonok nyomasztó lelkiállapota közötti ellentét: „Tavasz van Melbourne-ben, a nap már jócskán süt, bárki ropogós barnára sülhetne, s az arcok mégis percről percre sápadtabbak. Hírek érkeznek Budapestről. Aztán rémhírek is. Suttogások, találgatások, csupa bizonytalanság. Van, aki mindent elhisz. Van, aki semmit sem. Ez nem jó, az még rosszabb.”

Mindezek ismeretében főképpen figyelemre méltó, hogy a magyarok sportolók, minden nehézség ellenére, történelmünk egyik legsikeresebb olimpiai szereplését produkálták. Kilenc arany-, tíz ezüst- és hét bronzéremmel, összesen huszonhat dobogós helyezéssel – a Szovjetunió, az Egyesült Államok és a házigazda Ausztrália mögött – a negyedik helyen végeztünk az éremtáblázaton. Keleti Ágnes egymaga négy aranyérmet nyert, Papp László harmadik egymást követő olimpiáján állhatott a dobogó legfelső fokára, míg a magyar vízilabda-válogatott megvédte olimpiai bajnoki címét.

A fényes győzelmek természetesen hosszú évek kitartó munkájának gyümölcsei voltak, és ma már aligha állapítható meg, hogy a forradalom mennyiben fokozta a versenyzők elszántságát. Korabeli nyilatkozataikból azonban világosan kirajzolódik, hogy Melbourne-ben nem csupán a diadal kivívásáért, hanem hazájuk becsületéért is küzdöttek.

Az olimpia egyik legemlékezetesebb pillanata végül nem is egy magasztos éremátadás, hanem egy rendkívüli vízilabdacsata lett. December 6-án Magyarország a Szovjetunióval találkozott, és a medencében zajló összecsapás óhatatlanul összefonódott az alig egy hónappal korábban történtekkel.

A magyar csapat már 4–0-ra vezetett, amikor a mérkőzés hajrájában a szovjet Valentyin Prokopov megütötte Zádor Ervint. A szeménél megsérülő magyar játékos véres arcáról készült felvételek rövidesen bejárták a világsajtót, az a bizonyos, gyakran pofonként emlegetett ütés pedig messze túlmutatott a sportesemény keretein, és az 1956-os magyar–szovjet szembenállás egyik legismertebb jelképévé vált.

A találkozó végén elszabaduló indulatok miatt idő előtt be kellett fejezni a meccset, a 4–0-s magyar győzelem azonban így is megszületett. A világhírűvé váló jelenet középpontjában ugyan Zádor Ervin állt, de a medencében ott küzdött Kárpáti György is, akinek a leírása szerint ilyen pofonok gyakoriak voltak a vízben, de ez akkor egyértelműen a forradalom miatt kapott kiemelt figyelmet.

Másnap aztán a magyar válogatott Jugoszláviát is legyőzte, és megszerezte az olimpiai aranyérmet. A melbourne-i győzelem természetesen nem változtathatott az itthoni események alakulásán, mégis alkalmat adott arra, hogy a világ megtapasztalhassa egy tragikus sorsú, legyőzöttnek hitt nemzet erejét, kitartását és méltóságát.

*

Hetven év távlatából visszatekintve különös jelentőséget kapnak azok az október végi napok, amikor a magyar sportolók a Széchenyi-hegyen, a Vörös Csillag Szálló falai között várták a bizonytalan jövőt, és megfogalmazták nyilatkozatukat, miszerint a szabadság követei lesznek. Akkor még ők maguk sem sejthették, milyen rendkívüli olimpiai szereplés vár rájuk, és hogy győzelmeik mekkora jelentőséggel bírnak majd a forradalom leverése utáni hetekben.

Melbourne-ben a sportemberek nem csupán érmeket szereztek, hanem egy olyan ország hírnevét öregbítették, amelynek szabadságharcát az egész világ figyelemmel kísérte. Történetük ezért jóval több a magyar sport egyik legfényesebb fejezeténél – az 1956-os ősz emberi helytállásának is maradandó emléke. A Hegyvidékről útnak induló olimpikonok végül beváltották távozásuk előtt tett ígéretüket, és a világ előtt valóban a magyar nemzeti szabadság követeivé váltak.

Forrás: https://hegyvidekujsag.hu/archivum/archivum-2026-november-3/nemzeti-szabadsag (Utolsó megtekintés: 2026.11.04.)

Földváry Gergely